"Amikor belementem ebbe a kapcsolatba én voltam az ünnepelt fél, de aztán szerelmes lettem és már csak én ünnepeltem őt." A minap egy kávézóban Linda barátnőm ezt az idézetet szíve és a kávéspohár mélyéről mormogta nekem. Hazafelé rájöttem hogy amit mondott pontosan ráillik egy másik lányra is.. akit mindennap a sminktükörben látok.Mire hazaértem már olyannyira elszabadultak a gondolataim hogy nemtudom eldönteni vajon tényleg csak saját helyzetéről beszél Linda vagy általánosságban mondott egy nagy igazságot a kapcsolatokról. Vajon természetesnek kell lennie hogy az "olyan" nők mint én vagy ő csak addig vagyunk vonzók amíg sebezhetetlenek vagyunk, de mikor feláldozzuk magunkat a szerelem oltárán azonnal fordul a kocka és minden sebezhető felületünket megmutatva rajongva nézünk a férfire, és így már cseppet sem vagyunk olyan vonók és izgalmasak? Tényleg igaz lenne hogy a kemény, hideg szinte érzéketlen nők érik csak el azt hogy a kapcsolatuk első percétől a tenyerükön hordozza őket maga Adonisz? Nemrégiben végigcsináltam egy erre specializálódott levelezős "tanfolyamot". A lényege az volt hogy minnél messzebbre lökjük a szeretett férfit, annál jobban fog ragaszkodni. Én nem teljesen értek ezzel egyet. A férfit inkább a jojóhoz hasonlítanám. Szabadon kell engedni de amikor elkezdd távolodni nem kétségbe esetten kell vissza rángatni, mert akkor elveszik.. Meg kell érezni a pillanatot amikor úgy tekeredik vissza a karjainkba mint jojó a kis maddzagjára.